41. fejezet:

Jó pár hónapnyi kihagyás után itt vagyok, és hoztam a következő fejezetet. A további fejezetekről csak annyit hogy lesznek, de lehet, hogy hetente rövidebb kis részek.

Remélem annyira nem utálok… :)

Sok pusszantás, N.

___________________________

Még mindig Mattet ölelgettem, aztán sikerült róla leszállnom.

- Szóval? Hogyan kerülsz ide? – kérdeztem vigyorogva, és el sem hittem, hogy az egyik legkedvesebb barátom áll velem szemben. Mattel még Londonban találkoztam az egyik turista utam alatt. Imponált, hogy ő is magyar és végre használhatom az anyanyelvem, ezért jóban lettünk, és míg Londonban voltam, nagyon sok időt töltöttem vele. Az igazi neve Mátyás, de azt utálja meg hát nekem akkor úgy mutatkozott be, hogy Matt. És így rajta ragadt ez a név.

- Visszaköltöztem ide, és úgy tűnik egy suliba fogunk járni. – válaszolta, mire én majdnem kiugrottam a bőrömből.

- De jó! Annyira örülök, hogy látlak – szólaltam meg pár másodperces vigyorgás után. Aztán rendeztem magam, s mikor visszanéztem Robra, ő pont akkor fordult a lépcső felé, és lassan visszaballagott a szobámba, miközben végig minket méregetett.

- Na de hogy kerülsz ide ilyen későn? – kérdeztem és az órámra pillantottam. 10 óra volt.

- Ne haragudj, hogy ilyen későn zavarlak, de írtam neked e-mailt, hogy ma beugrom. Úgy tűnik nem olvastad el. – válaszolta meg magának a kérdést.

- Khm… nem néztem leveleket pár napja. Bocsi… - néztem rá bűnbánóan, erre elvigyorodott.

- Semmi baj. Na de a lényeg, amiért itt vagyok. Tudod, mivel ebben az évben fogunk végezni, lesz egy végzős bál. Keringőzni fogunk. Biztos hallottál róla…

- Ő, nem egyáltalán nem hallottam róla. Csak pár napja érkeztem vissza.

- Na akkor éppen itt volt az ideje, és arra gondoltam, hogy lennél e a párom a táncnál.

- Komolyan? Persze, örömmel! – válaszoltam vigyorogva és a nyakába ugrottam.

- Na szupi, akkor ezt megbeszéltük.

- Legalább lesz alkalmunk tánc közben is beszélgetni. Vagy másfél éve nem láttalak. – idéztem fel a londoni emlékeket.

- Igen, van miről beszélgetni. A srác, aki itt bujkál, a barátod? – kérdezte és mögém nézett.

- Bujkál?

- Az előbb pillantott ki ránk.

- Ő, igen a barátom. Meg kell értened, kicsit féltékeny. – mondtam és elmosolyodtam.

- Ó, értem. Nos, nem is szeretnék tovább zavarni, meg kellemetlen pillanatokat okozni. Holnapután találkozunk a suliban. Legyél jó. – búcsúzott, és egy puszit adott az arcomra.

- Vigyázz hazafelé! – intettem óvatosságra, még egy utolsót mosolygott rám, és becsukta maga mögött az ajtót.

Vigyorogva és fejet csóválva indultam vissza a szobába, ahol Rob állt az ablaknál, nekem háttal.

- Régi ismerős? – kérdezte, és összefonta maga előtt a karjait.

- Igen. Mikor még Londonban voltam, összeismerkedtünk, és az óta nagyon jó barátok vagyunk. Csak már másfél éve nem találkozunk, és nem is nagyon beszéltünk, és úgy örülök, hogy most láttam. Pláne hogy egy suliba fogunk járni.

- És milyen tánc lesz? – kérdezte már megszokott féltékenységgel.

- Csak nem hallgatóztál? – kérdeztem mosolyogva. Megfordult, és rám meredt.

- Nyugi. Értem, régi ismerős, nem vagyok féltékeny oké? Csak érdeklődöm a jelenlegi történésekről.

- Jólvan. Szóval lesz a végzős bál. Ilyenkor az egész suli meg van hívva, és a végzős osztályok együtt előadnak egy keringőt. Aztán party kifulladásig. És megkérdezte hogy leszek e a táncpartnere.

Direkt nem úgy mondtam hogy: „leszek e a párja”, mert Rob tuti kiborult volna. Ismerem már annyira, hogy tudjam, ez az egész kérdezősködés nem kíváncsiságból, hanem féltékenységből történik. Habár, ha végig gondolom az utóbbi 1 hetet, hogy miket éltem át miatta, megérdemelte volna, hogy simán odamondja neki ezt a mondatot. Na, mindegy. Rob bólogatott párat, aztán nagy levegővétel után visszamászott az ágyba, és megpaskolta a saját részem, hogy feküdjek vissza. Vigyorogva eleget tettem a kérésének, és amint elnyúltam az ágyon, rám vetette magát. A kezdetleges apró puszikat átvették a szenvedélyes hosszú csókok, amikkel pillanatok alatt teljesen beindultam. Görcsösen túrtam Rob hajába, arra várva, hogy végre az övé legyek. Nem is váratott sokáig magára, és saját magam is megleptem, mert nagyon nehezen tudtam csöndben maradni. Talán az okozta, hogy régen láttam, de próbáltam halk lenni, mert anyuék az emelet másik végén nézték a tévét. Elég gáz lett volna, ha arra lesznek figyelmesek, hogy sikítozok. Néha elhagyta ajkaim egy- egy hangosabb sóhaj, ami elég hatalmas vigyorra késztette Robot, de tulajdonképpen egész csendben voltam. Mikor már csak pihegtünk az ágyon fekve, valahogy éreztem, hogy Rob ezt szóvá fogja tenni.

- Szóval, mi volt ez a hangoskodás? – kérdezte a fülembe suttogva, és beleharapott a fülcimpámba.

- Hey. Ezt még sose csináltad. – tettem szóvá nevetve.

- Te meg sosem hangoskodtál ennyire. – nyomta meg az utolsó szót. – ennyire jó voltam?

- Na, jó, azért nem kell ennyire elszállnod magadtól. Mondjuk úgy, kijött a feszültség. – válaszoltam, és kezdett kínos lenni ez a beszélgetés.

- Na, jó, nem piszkállak ezzel. Engem nem zavart. Sőt, inkább még jobban kihozta belőlem az állatot. – mondta, és elkezdte csókolgatni a nyakam, majd ment egyre lejjebb.

- Még 1 menet? Komolyan? De én már tök fáradt vagyok…- mondtam és ásítottam egyet.

- Nem baj, neked nem kell csinálnod semmit… - válaszolta majd folytatta, amit elkezdett.

Tényleg így volt. Semmit sem kellett csinálnom, mégis a világ legtermészetesebb és leggyönyörűbb érzését kaptam. Mikor már ő is úgy érezte, hogy kielégült, akkor elaludtunk.

Reggel finom kaja szagra ébredtünk, vagyis ébredtem, Rob még javában aludt. Elmentem fürdeni, majd lementem a konyhába enni. Mikor teletömtem magam, tettem egy nagy tányérra annyi kaját, amennyit csak elbírtam, és felvittem a szobámba. Rob még mindig aludt. Letettem a tányért óvatosan a kisasztalomra, és megpróbáltam fölébreszteni életem szerelmét.

- Rob! Jó reggel, hoztam neked reggelit! – a reggeli szó megtette a hatását, és lassan kinyitotta a szemét.

- Jó reggelt. Hány óra van? – kérdezte, mire én eléggé megijedtem.

- Nyugi nem megyek sehova. Csak kérdeztem – válaszolta, és elnevettem magam.

- 11. Anyuék elmentek dolgozni. Csak miénk a ház.

- Ez most felhívás keringőre? – kérdezte és kacsintott egyet.

- Nem tudom még. Átgondolom. – mondtam, és elővettem a telefonom, ami szakadatlanul rezgett, sejtésem szerint már néhány perce.

- Halló? – szóltam bele.

- Szija Niki vagyok. Van kedved este bulizni menni? – kérdezte, és majdnem azt mondtam, hogy igen, amikor eszembe jutott Rob. Nem hagyhatom egyedül, viszont ha elhívnám sem valószínű, hogy velünk jönne. Akárhova is mennénk rajongók tízezrei követnének minket, azt pedig egyikünk sem díjazná.

- Szija, kibékültünk a barátommal, és most it van nálunk, szóval ma nem igazán jó. De jövő héten mindenképpen össze kéne hozni egy bulit.

- Rendben. Azért ha mégis meggondoljátok magatokat, akkor nyugodtan hívj fel! – mondta és letettük.

Rob rám nézett, kérdő tekintettel. Még csak a száját sem ellett kinyitnia, már tudtam, hogy mit akar.

- Niki volt. Azt kérdezte megyünk e bulizni – az utolsó szóra kissé ijedt fejet vágott. Nehezemre esett nem elnevetni magam, de valahogy mégis megálltam. Szegényt soha sem tenném ki egy olyan buli áldozatául, mint amiket mi szoktunk tartani. A város egyik legjobb klubjában este 10-től reggel 5-ig folyamatosan táncolunk. És a tényt elnézve, hogy Rob kicsoda, arról nem is beszélve, hogy utálja az embereket (mármint csak azokat, akik folyamatosan odamennek hozzá, és nyaggatják mindenféle szarsággal) és táncolni sem szeret, kár lett volna megkérdezni tőle hogy elmegyünk-e.

- Nyugodj meg, nemet mondtam. – válaszoltam, mire láttam az arcán hogy hatalmas kő esett le a szívéről.

Így is lett, otthon maradtunk, és filmet néztünk, aztán elég gyorsan elaludtunk.

Sziasztok!

Egy hatalmas bocsánatkéréssel tartozom… igen, tudom. Hihetetlen, hogy már hónapok óta nem írtam egyetlen részt sem. Ebben talán benne van az, hogy alig van időm bármire is, és a lelki világom is eléggé megrengett. Kicsit elvesztettem a talajt a lábam alól és próbálok talpra állni. De lehet, hogy Rob is az okozója. Már nem vagyok annyira oda érte, mint mikor elkezdtem a blogot. Természetesen eszem ágában sincs csapot-papot hagyni, és lezárni a történetet. Nem. Folytatni fogom, de ehhez Rátok is szükségem van. Tudnom kell mellettem álltok-e még, kíváncsiak vagytok-e még a történetre. Ha igen, akkor félreteszem az ügyes bajos dolgaim, és belevágok. Újra… Nektek…

40. fejezet:

Sziasztok!!!

Újra itt vagyok ismét, hosszabb idő kimaradással, de van egy jó hírem! Vége van a melómnak, szóval mostmár gyakrabban fogok új részekkel szolgálni nektek! :)

Addig is itt a következő rész, remélem tetszeni fog!

Csóközön :*

___________________________________________________

Mire felocsúdtam, már az egész osztály engem nézett. Kissé zavaró volt, ahogy több mint 100 szemgolyó engem vizslat, és a szerencsétlen hordárfiút, aki egy borzasztóan kínos jelenetbe csöppent. Ránéztem a tanárra, akinek az arckifejezése nyilvánvalóan arra utalt, hogy zavarja eme kis „baleset”.

- Lenne szíves intézkedni? – kérdezte, mire felpattantam.

- Hogyne, azonnal… - válaszoltam, és kisiettem a sráchoz, akinek a kezében a hatalmas virágcsokor díszelgett. Amint odaértem, kinyitottam az ajtót, és szó szerint kihúztam rajta a fiút. Az ajtó csapódása után egy újabb kíváncsi, vagy inkább félő tekintet meredt rám, ezért inkább a csokorra irányítottam a szemem. Gyönyörű volt, fehér liliommal, fehér, vörös és rózsaszín rózsával, és csak úgy áradt belőle a fantasztikus illat. Valószínűleg egy vagyon volt, de ez ebbe a pillanatban egy cseppet sem izgatott. Első gondolatom az volt, hogy kikapom a srác kezéből, és az első kukába hajítom, de kár lett volna ennyi csodaszép virágért. Plusz, előbb el kellene olvasnom a kis kártyát, ami van hozzá. Lehet, hogy nem is Rob küldte, bár ez elég hihetetlennek tűnt. Kibogarásztam a kártyát a virágok közül, ekkor a fiú nyitotta a száját, de én megelőztem.

- Egy szót se… - szóltam neki mielőtt még akármit is mondhatott volna. Utólag belegondolva, ő csak egy szerencsétlen csomagkihordó srác, mit mondhatott volna nekem? Na, mindegy, a lényeg a kis aranyszélű csillogós kártya volt, amit a jobb kezemben szorongattam. Féltem kinyitni, mintha legalábbis egy tűzokádó sárkány lapult volna az aprócska lapok között arra várva, hogy majd mikor kinyitom a borítékot, leperzseli a hajam. Elég hajmeresztő gondolat nem? Aztán eszembe jutott valami. Kivettem a virágot a fiú kezéből, aláírtam az átadó lapot, és a kezébe nyomtam a kis kártyát, amiért újabb furcsa tekinteteket kaptam.

- A virágot köszönöm. A borítékot pedig szeretném visszaküldetni a feladónak, amilyen gyorsan csak lehet. Megoldható? – kérdeztem, tőle, majd miután egy nagyot nyelt, ő is megszólalt.

- Természetesen… - válaszolta. Teljesen megnyugodva nyitottam be az osztályba, visszasétáltam a helyemre, és a virágot letéve a székem mögé, vártam mikor folytatódik az óra. Mikor már mindenki a saját dolgával törődött, elővettem a telefonom és értesítettem Kirát az eseményekről. Néhány kör sms csata után eltettem a telefonom, ami nem meglepő módon megint rezegni kezdett, és ez kezdett egyre idegesítőbb lenni, úgyhogy inkább kikapcsoltam.

*************

Órák után a lányok megkérdezték, hogy velük tartok-e egy kis teázáshoz, a közeli teaházban. Mivel semmi értelmeset nem terveztem a délutánra igen mondtam. Meg természetesen azért is, mert odaadták az egész félévi tananyagot, amit meg kell még hálálnom nekik. Sajnos nem sejtettem, hogy a teaházban a legfontosabb téma én leszek. Vagyis New York, én, a barátaim, pasik – ez kihagyhatatlan – na és persze a virágcsokor. Meséltem nekik nagyon sokat, például hogyan teltek a napjaim, hol dolgoztam, megismertem e hír4es embereket – erre a kérdésre sejthetitek mit válaszoltam – és hogy mióta van barátom. Ja, és hogy tőle kaptam e a virágcsokrot.

- Igen, ő küldte, mert eléggé összevesztünk és így próbál kiengesztelni. Egy rohadt virágcsokorral. – válaszoltam elszontyolodva

- Egy gyönyörű virágcsokorral! – javított ki Niki.

- Igen, ez biztos egy vagyonba került. Miért vesztetek össze? Megbocsáthatatlan?

- Mit szólnátok, hogyha a barátotok, aki állítólag szeret, más csajokkal mulatná az időt, és közben párszor elfelejtene felhívni, hogy: helló, jól vagyok vagy valami.

- Hát az már más…

- Ugye? Na, mindegy nem lényeg. Azért a virágot megtartom. Vagy kezdek vele valamit- mondtam, miközben eszembe jutott egy használható ötlet.

- Ne haragudjatok, de nekem mennem kell, megígértem, hogy segítek otthon. Holnap találkozunk a suliban! – mondtam.

- Inkább holnap után. Tudod, holnap nincs suli – mondta Lilla nevetve. Mosolyogva elköszöntem, és kiléptem a hideg időbe, és legszívesebben inkább visszafordultam volna. Elindultam hazafelé, és útközben betértem az egyik kedvenc boltomba is…

Már sötét volt mire hazaértem, és szakadt a hó is, aminek köszönhetően a cipőm teljesen beázott, a nadrágom pedig a térdemig felszívta a vizet, szóval igyekeznem kellett, hogyha nem akartam beteg lenni. Kinyitottam a kerti kaput, és sietősen indultam a bejárati ajtó felé. Bedugtam a kulcsot, elfordítottam, majd beléptem a jóval melegebb házba.

- Itthon vagyok! – mondtam hangosan, és gyorsan levettem a vizes cipőm, majd a radiátorra tettem száradni. Elég volt 2 perc is hogy rájöjjek, valami nem stimmel. Gombóc a kutyám ilyenkor már rég engem ostromolt a szeretetével, most pedig sehol. A másik furcsaság pedig: egy ismeretlen cipő volt a lábtörlő mellett. Gyorsan beleléptem a kedvenc rózsaszín papucsomba, eközben pedig ismerős férfihangokat hallottam meg. Szinte szó szerint beestem a nappaliba, ahol majdnem kiestek a szemeim a döbbenettől.

- Édes a kutyád – mondta Rob vigyorogva, miközben Gombócot gyömöszölte, aki élvezettel ment bele a játékba, míg Rob kezét harapdálta.

- Szivem, nem is említetted, hogy Robert beugrik hozzánk… - vetette fel anyu a „kérdést” mosolyogva, mire köpni, nyelni nem tudtam. Nem elég hogy Rob itt van Magyarországon, az én házamban az én családommal, az ÉN kutyámat dögönyözve, még ahhoz is volt képe, hogy azt mondja, én tudtam az egészről. Hihetetlen.

- Igen, mert én sem tudtam róla… - válaszoltam megjátszott mosollyal, és nekitámaszkodtam a zongorának. Perpillanat ez volt a legtávolabbi elérhető pont TŐLE, aki vigyorgott, mint a vadalma örülve hogy milyen fantasztikusat alakított ezzel az ötletével.

- De ugye nem okoztam kellemetlenséget? – kérdezte Rob anyutól bájos mosollyal.

- Ugyan dehogy! Sőt, örülünk, hogy itt vagy! – válaszolta, miközben megfogta Rob kezét és rámosolygott. Utóbbi pedig önelégülten villantotta rám fehér fogsorát.

- Gombóc gyere enni – passzíroztam ki a számon, miközben álltam a tekintetét, és kitrappoltam a konyhába akár egy hisztis kisgyerek. Elővettem kutyám kedvenc tálját, és beleöntöttem a kutyakaját. A kutya sehol. Visszamentem a nappaliba a kajával, és letettem a földre.

- Gombóóc, jóétvágyaat! – szóltam, erre felkapta a fejét és odarohant hozzám. Na, végre. Kivittem a tálat a konyhába miközben kutyusom követett hűségesen, majd letettem a szokásos helye mellé, utána visszamentem a nappaliba.

- És meddig maradsz kedvesem? – kérdezte Robtól anyu.

- Csak pár óráig. Nem szeretnék zavarni. – mondta azzal a tipikus hangjával, amit én már nagyon jól ismerek. Ezt az arckifejezést, és hangot veti be, amikor el akar érni valamit. Tudtam, hogy ez be fog következni, de azt nem sejtettem, hogy ilyen gyorsan.

- Ó, ugyan már! Zoé barátja vagy, maradhatsz, ameddig csak szeretnél. Sőt, nagyon jó lenne, ha itt maradnál pár napig.

- Biztos? Nem zavarok?

- Dehogyis, Zoé is biztos nagyon örülne neki. Igaz drágám?

- Ja. Nagyon. – válaszoltam unottan, és a tv-re szegeztem a tekintetem. Hát ezt nem hiszem el. Elég volt neki 2 másodperc és kész. Máris a tenyeréből eszik.

- Akkor ezt megbeszéltük! Isten hozott itthon! – mondta és megölelte! Sőt még puszit is adott neki! Elég volt ennyi, szóval hátat fordítottam, és a szobám felé indultam. Volna, ha anyu nem állít meg egy olyan kérdéssel, amire valahol a lelkem mélyén számítottam.

- Zoé, te még nem is üdvözölted Robot! Pedig szegény csak miattad utazott idáig. Vagy nem is örülsz, hogy itt van?– mondta anyu, amivel végleg kiverte a biztosítékot. Mindjárt elkezdem sajnálni szerencsétlent.

- De. Nagyon. – láttam Robon hogy tetszik neki a helyzet, de nekem már kevésbé.

- Rajta! Lássunk egy csókot! – mondta apu felbátorodva, és mosolyogva. Ami meglepő volt, mert apu elég távolságtartó volt az eddigi barátaimmal. Sóhajtottam egy nagyot, és egy szájra puszit adtam neki.

- De mostmár megyek átöltözni. – jelentettem be, és felrohantam a szobámba. Hisztérikusan kidobáltam a szekrényemből a ruhákat, amíg meg nem találtam azt a darabot, amit kerestem. Egyszerű fekete melegítő, és egy pink top. Villámgyorsan átöltöztem, és bementem a fürdőmbe, hogy összekössem a hajam. Megmostam az arcom, és mikor felegyenesedtem, Rob állt mögöttem az ajtófélfának támaszkodva.

- Mi a frászt keresel itt? – ripakodtam rá, egyetlen szót sem szólt, csak elmosolyodott.

- Jajj de nagyon elégedett vagy magaddal… büszke lehetsz. Anyu és apu teljesen odavannak érted. – vetettem oda.

- Hívtalak vagy 50 x és egyszer sem vetted fel. Az üzeneteimre sem reagáltál. Sőt, még a kártyát is visszaküldted felbontatlanul. Tényleg. Hol van a virág?

- Elajándékoztam az egyik virágos boltnak hazafele. – válaszoltam miközben ki akartam kerülni, de az egyik karjával lecsapott az ajtófélfára, és csapdába ejtett.

- De azt direkt neked válogattam!

- De én nem kértem virágot. Sőt azt sem, hogy ide gyere, szóval már mehetsz is vissza a kis barna barátnődhöz… - mondtam, és a kezét félretolva kimentem a szobába, de ahogy a mondatom végére jutottam, visszahúzott, nekinyomott az ajtófélfának, minek köszönhetően lekapcsolódott a villany.

- Tudom, most azt várod, hogy bocsánatot kérjek, és mivel szeretlek, meg is teszem, holott nem történt semmi megbocsáthatatlan.

- Szóval szerinted semmi olyan nem történt, amiért így kellene viselkednem?

- Százmilliószor próbáltalak elérni. Gondoltam a virággal, és a kis kártyával majd felveszed, ha hívlak, de mikor visszakaptam a felbontatlan levelet úgy döntöttem ide jövök. Vagyis már mikor küldtem a csokrot, akkor is itt voltam Budapesten, csak megvártam mik lesznek a fejlemények. Valahogy meg kell magyaráznom a történteket… Annyi történt, hogy egyik nap a forgatáson odajött autogramot kérni, és megölelt. Ekkor készült az első számú fotó, amin kiborultál. Aztán többször jött, hogy nézze a forgatást, és összehaverkodtunk vele, elmentünk inni, meg hasonlók. Újabb kép. Elmesélte, hogy szeretne színésznő lenni, és beszéltem a rendezővel, hogy van e valami szerepe a számára. Éppen aznap rúgta ki az egyik kezdő színésznőt, és beállította a helyére, mondván, hogy próba szerencse, és elnyerte a tetszését. Itt a harmadik kép. És ennyi. Semmi sem történt.

- Az hogy ott csókolgatod, már valami… - mondtam durcizva, és nem hittem el hogy ennyi az egész történet. A képek valahogy nem csak ennyit mutattak.

- Ez volt a szerepe! Ezt kellett csinálnia! – válaszolta

- Nem! Ez volt AZ, amit akartál, hogy csináljon! Nem úgy ismerlek téged, hogy csak úgy egyszerűen összekaparsz egy csajt az „utcáról” és színésznővé teszed!

- Csak adtam neki egy esélyt, hogy kipróbálhassa magát! Nem feküdtem le vele, nem másztam rá részegen, nem csókoltam meg a jeleneten kívül. Nem – volt – semmi! Érted? Mit akarsz még, mit mondjak? Ennél jobban nem tudom bebizonyítani, hogy semmit sem jelent nekem! Téged szeretlek és ez így is marad! – hiába bizonygatta, hogy szeret, nem tudtam egy pillanat alatt szemet hunyni a dolgok felett. Akkor is furcsa volt nekem ez az egész.

- Jó. Elhiszem, de kell egy kis idő, míg rendezem a fejem… - válaszoltam, majd kimentem a szobából, le a nappaliig. Öntöttem magamnak teát, mikor Rob is lejött a lépcsőn.

- Drágáim megfelel, ugye ha egy szobában alszotok? A vendégszobába behordtunk egy csomó kacatot.

- Dehogyis. Nekem megfelel. – válaszolta Rob és rám nézett.

- Nem zavar. De ha nem haragszotok, akkor én elmennék lefeküdni, mert fáradt vagyok.

- De mindjárt kész az ennivaló! – szólt utánam anyu mikor már elindultam a lépcső felé.

- Nem vagyok éhes… jó éjt! – mondtam, és felballagtam a fürdőszobámba, magamra zártam az ajtót, és elmerültem a habokban. Szeretem őt. Még mindig, de nem megy ki a fejemből az a 3 kép. Csak egy rajongó, akit puszta véletlenségből színésznővé tett. Ezt rakd össze. Akárhogy is szeretem és hinni akarok neki, nem tudok! De miért nem? Elmagyarázta. Elhihetném, és szemet hunyhatnék a dolog felett, de annyira képtelen vagyok! Félek, hogy mi van, ha mégsem CSAK egy színésznő vagy egy rajongó vagy tök mindegy! Abba belehalnék…

Ahogy gondolkodtam, és ellazított a meleg víz, kezdtem elérni, hogy tompuljon kicsit az agyam… Mire felöltöztem, már ot tartottam, hogy hiszek neki. Végülis nem haragudhatok rá életem végéig. Így jöttek ki a lépések. Egyszerűen elfelejtem és kész. Kiléptem a fürdőből, és mielőtt még lefeküdtem volna, felkapcsoltam az ablakomnál lévő égősört, hogyha Rob bejön, ne essen hasra. Valószínűleg az időszámítás miatt voltam fáradt. Ahogy letettem a fejem a párnára, mintha egy 100 mázsás lepel hullott volna rám. Nem engedett sem gondolkodni, sem megmozdulni. Éppen amikor elaludtam volna, nyílt a szobám ajtaja. Már a lépteiről megismertem, hogy csak Rob lehet. Valamit matatott, aztán bement a fürdőszobába, majd 8 percnyi vízcsobogás után kijött, és mellém feküdt. Sóhajtottam egy aprót, és mikor újra el akartam aludni, átölelt.

- Alszol? – kérdezte suttogva. Eleinte azt terveztem, hogy nem válaszolok, mintha aludnék, aztán eszembe jutott, hogy fejben már megbocsátottam neki.

- Majdnem… - mondtam.

- Sajnálom, tényleg! Nem akartam, hogy ekkora veszekedés legyen belőle! Nagyon szeretlek, csakis téged! – szólt, és egy puszit nyomott az arcomra. Erre én megfordultam, és a szemébe néztem.

- Hiányoztál… - mondtam, és ahogy az várható volt, ő megeresztett egy mosolyt. A mosolyt, amitől szebb az életem.

- Te is nagyon hiányoztál. És remélem nem haragszol annyira.

- Már nem… de csak addig, amíg velem vagy. Ha elmész, újra utálni foglak… - mondtam aztán elnevettem magam.

- Ez nem volt vicces… de visszatérve a veszekedésre, szeretnélek kiengesztelni. – mondta fél mosollyal, és megcsókolt. Ahogy összeért az ajkunk, valami hihetetlen módon melegem lett, kedvem támadt minden levenni magamról. Őszintén szólva, erre most megvolt az esély. Az apró csókoktól eljutottunk az igen heves csókcsatákig, amikor is nemcsak a szánk, hanem a kezünk is belelendült a játékba. A hűvös levegőt átváltotta egy sokkal forróbb és érzéki légkör, ami körbe vonva minket ringatott e kéjes pillanatokba. Odanyúlt a kilincshez lassan, és elfordította a zárban a kulcsot, majd visszatért hozzám. Végigsimított a mellkasomon, mire kirázott a hideg. Kicipzárazta a melegítő felsőm, én pedig kibújtam belőle, de én sem maradtam ki. Lehúztam róla a pólóját, és egy rögtönzött mozdulattal felülre kerültem.

- Hűha… lehet, hogy jót tett nekünk egy kis civakodás? – kérdezte vigyorogva.

- Nem nekünk, hanem nekem… ugyanis most azt fogom csinálni veled amit, akarok – suttogtam a fülébe kéjesen, mire megragadott, és visszarendezte az előbbi felállást. Újból nekem esett az ajkaival, ekkor villámcsapásként ért minket, mikor hirtelen kopogtak.

- Drágám, hoztam neked enni! – szólt anyu, mire mi azonnal szétrebbentünk. Gyorsan kipattantam, elfordítottam a kulcsot, és kinyitottam az ajtót.

- Sajnálom, remélem nem zavartam meg semmit… - mondta, miközben végignézett rajtam.

- Dehogy, pont a fürdőben voltam… - füllentettem, és elvette a tálcát a kezéből.

- Ja, és jött hozzád valaki, a konyhában vár… - mondta, majd becsukta az ajtót.

- Ez… meleg… volt… - nyögte Rob.

- Szerintem még mindig az – szóltam és megcsókoltam – mindjárt jövök, megnézem ki az.

- De siess… nem sokáig bírom már… - válaszolt vigyorogva.

Lementem a lépcsőn, át a nappalin egészen a konyháig, ahol a látogatóm ült, és majdnem szívrohamot kaptam mikor felismertem a vendégemet.

- Matt! Hát te meg mit keresel itt? - ugrottam a látogatóm nyakába, aki azzal a lendülettel hátravágódott az ülőpadon. A következő, amit láttam, az Rob meglepett feje, ahogyan a fal mögül fél szemmel kukucskál.

39. fejezet:

Sziasztok, Drágáim!

Őszintén sajnálom, amiért ismét eltűntem, de a meló mellett nincs semmire időm. Reggel felkelek, megyek dolgozni, 10re hazaérek, és akkor már nincs kedvem semmihez, ráadásul a gépem is elszállt. De összekapom magam, csak Miattatok, mert nagyon fontosak vagytok nekem! Tudom, hogy ez most igazságtalan lesz, de kérlek, írjatok kommentet, hogy milyen volt a fejezet, vagy, hogy menjek a francba, hogy ilyet kérek, vagy akármit - hogyha még olvastok! Sokat jelentene nagyon! Hosszabb résszel jöttem, mint szoktam, hogy kicsit kiengeszteljelek titeket. Remélem tetszeni fog!

Nagyon sok ölelés Nektek!

__________________________________

„ Robert Pattinson lecserélte régi-új barátnőjét? A kép szerint igen, ugyanis a Hollywood-i szívtipró újabban egy igen csinos, barna hölggyel tengeti mindennapjait. Robert Seattle városában forgatja legújabb filmjét, itt ismerkedet meg a feltörekvő modellel, aki minden jel szerint igyekszik elcsavarni új barátja fejét. Egyre gyakrabban jelennek meg együtt, legutóbb pedig egy bárból botladoztak ki, erősen ittas állapotban, miközben lencsevégre kapták őket a paparazzik. Reméljük Robert nem így akarja szőke barátnője tudtára adni, hogy vége. „

Hát ez a nap egyre jobb, pedig még el se kezdődött. Lecsaptam a laptopom, és lerobogtam a konyhába egy frissítő kávéért. Félúton majdnem leestem a lépcsőn, mert idegbajom közepette nem figyeltem az utánam szálló leplemre, aminek a végére ráléptem és a korláton csimpaszkodva végeztem.

Kinyitottam a szekrényt hogy kivegyek egy csészét a kávéhoz – amitől szellemi felfrissülésem vártam – de kicsúszott a kezemből, és darabokra törött.

- AAAAJJJJ! – kiáltottam rá az ártatlan darabokra, és szinte láttam, hogy ártatlan pillantással néznek rám. Kira jelent meg a lépcső mögül, értetlenkedő tekintettel, de egy pillantással elfojtottam a kérdését.

- Ne is kérdezd. Ez életem legrosszabb napja, és még hátravan belőle 18 óra! – panaszkodtam majd leroskadtam a székre. Legjobb barátnőm most sem hazudtolta meg magát, odasietett hozzám, hogy a karjaiba zárjon. Nagy nehezen lenyugodtam, miközben hatalmas levegőket véve gondoltam arra, hogy minek higgyek egy pletyka weboldalnak? Mindig hazudoznak mindenről, és nem lehetek olyan hülye, hogy ezt beveszem.

- Jobb már? – kérdezte Kira, s mikor bólintottam, akkor elvigyorodott majd leült a tv elé. Alig pár perccel a rehabilitációm után jött a kedvenc műsorom, amiben mi másról beszéltek, mint Rob „új kedvencéről” - ahogy ők mondták – és a pumpa ismét felment bennem.

- Kapcsold, el ezt az adót különben felrúgom a tv-t! – szóltam, és befogtam a fülem. Mikor véget ért, Kira kikapcsolta a készüléket és leült mellém.

- Szóval ez volt a baj… - kérdezte és én bólintottam.

- Szerinted? – tettem fel a kérdést, mire barátnőm rám nézett és vett egy nagy levegőt.

- Szerintem egy nagy kamu az egész. Rob csak adott egy autógrammot, és a csaj megölelte. Ennyi. A körítés pedig hazugság, mint ahogy minden bulváros hír. – hadarta el egy szuszra, majd bíztatóan rám mosolygott.

- Biztos? És ha nem?

- Akkor te a tv-t rúgod fel, én meg Robot. Megegyeztünk? – kérdezte, majd kitört belőlünk a röhögés.

- Na, beszélni is akartam veled. Képzeld, utazok haza. Jönnek a vizsgák, és még az anyag sincs meg, amit tudnom kellene. Szóval holnap indulok haza, és bejárok az órákra, hogy ragadjon is rám valami.

- Hűha. Nem viszel engem is? – kérdezte vigyorogva.

- Tőlem jöhetsz! Lakhatsz nálunk… - válaszoltam kivirult tekintettel, remélve hogy nem csak viccelt.

- Á nem lehet. Lucassal elmegyünk olyanfélére, mint ti Robbal. Csak mi ketten. Annyira édes. Azt hiszem, szerelmes vagyok… - pironkodott.

- Drágám én ezt már rég tudom! – szóltam és rámosolyogtam.

- Honnan? – szögezte nekem a kérdést meglepett arccal.

- Ugyan már! Látszik! Tök boldog vagy minden percben, mintha a föld felett lebegnél. Jó neked…

- Jajj ne legyél már ilyen! Ha-zug-ság, érted? Rob szeret téged, te is őt, szóval mindenki boldog! Ne csináld magadnak a drámát!

- Igazad van. Na megyek összepakolok és foglalok jegyet. – adtam egy puszit a homlokára, és felmentem a szobámba.

Annak ellenére, hogy csak pár cuccot akartam vinni, 2 bőröndöt sikerült összehoznom, plusz egy kis táskát. Felmentem a netre, és lefoglaltam az első Magyarországra induló gépre egy jegyet. Holnap 15 órakor indul. Gyorsan felhívtam még aput – az igazi apukám, aki magyar – és elújságoltam neki, hogy visszaköltözök hozzá egy időre. Természetesen ő nagyon örült a hírnek és lelkesen megígérte, hogy amint leszáll a gép, ott fog vári kocsival.

Végre az első jó esemény ma. Jó lesz végre hazamenni, mert egy kicsit már elegem van a New Yorki levegőből. Mikor még Magyarországon éltem, nem törődtem azokkal az apró, de mégis elengedhetetlen dolgokkal, amik boldogabbá tesznek. Ilyenek például a szülők. Mindegy gyerek arra gondol, milyen jó lenne a barátnőjével vagy a barátjával együtt lakni, távol a szülőktől. Nos, én is így voltam vele, de most így visszatekintve már annyira nem tűnik jó ötletnek. Nagyon hiányoznak a szüleim, az együtt töltött esték, reggelek és minden perc. Hiányzik a csönd, a nyugalom. Annak ellenére, hogy Budapest főváros, nyugodtnak mondható, ami most nagyon jól fog jönni. Egy biztos. Ki fogom élvezni minden pillanatát az ott tartózkodásomnak. Jut eszembe. Annak ellenére, hogy most utálom Robot, azért nem ártana felhívni és közölni vele következő úti célom. Szóval felkaptam a telefonom és tárcsáztam a számát. Kicsenget, de mily meglepő… rögzítő…

- Szia, én vagyok. Öhm… gondolom, forgatsz, szóval azért hívtalak, hogy megmondjam, egy időre hazaköltözök Magyarországra. 2 hét múlva lesznek a vizsgáim, és még semmit sem tudok. Úgyhogy ez elkövetkező 2 hetet Budapesten fogom tölteni, és még további 1 hónapot. Egy ideig nem fogunk találkozni, de lehet, hogy most nem is érsz rá foglalkozni velem, mert mindennapod azzal a csinos barna lánnyal töltöd. – igen tudom, tiszta hülye vagyok, de nem bírtam ki, egyszerűen kikívánkozott – Mindegy. Majd hívj fel, ha rámérsz. Szia.

Ahogy letettem a telefont máris megbántam, hogy szóba hoztam ezt a marhaságot. Most fel fog hívni és leteremt, hogy még mindig olyan naiv vagyok, hogy hiszek a pletykáknak… De akkor is. Nem bírtam ki. Ennyi. Majd megmagyarázza és kész.

Délután még elmentünk a lányokkal kajálni egy kínai étterembe. Egyikük sem hozta fel a Rob témát, és jól is tették. Rob azóta sem hívott, és kezdtem azt hinni, hogy tényleg igaz a pletyka, de ahogy előzetesen megígértem magamnak, nem foglalkoztam vele.

Amint hazaértünk, lezuhanyoztam, és lefeküdtem aludni. Pár óra múlva a telefonom csörgésére ébredtem fel. Résnyire kinyitottam a szemem, hogy megnézzem ki az. 3 betű állt a kijelzőn.

- Halló? – szóltam bele.

- Én vagyok. Mond, csak miért hagysz ilyen hülye üzeneteket? – ripakodott rám, ami azonnal felébresztett. Szinte felpattantam az ágyon.

- Én hagyok hülye üzeneteket? Legalább adok valami hírt magamról, nemcsak eltűnök egy hónapra és kész. – válaszoltam felemelt hangsúllyal.

- Tudod, telefonáltam volna, ha lett volna idom rá. – szólt nyugodtabb hangon.

- Ó szegény, szóval nem volt rá időd? De azzal a kis barnával piálni, meg ölelkezni volt időd nem? – kikeltem magamból teljesen. Hát mit képzel ez magáról?

- Sajnálom, hogy szórakozok is, nem csak dolgozok éjjel nappal. – mondta egykedvűen, mire a lélegzetem is elakadt.

- Hogy mondtad? – kérdeztem vissza

- Jól hallottad. Nemsokára már az lesz, hogy Rob, nem mehetsz sehova nélkülem!? Elmentünk piálni, jól éreztünk magunkat és akkor mi van? Te is szoktál bulizni, menni.

- Csakhogy a barátnőimmel, és nem fényképezkedek pasikkal a paparazzik előtt.

Mellesleg, nem akarom megszabni az életed. Csak ha már kétértelmű dolgokat művelsz, legalább bújnál el!

- Semmi kétértelmű nem volt ebben, csak megölelt… nem fújd fel a dolgokat!

- Tudod mit? Igazad van! Most azonnal felöltözök, és lefényképezkedek az első jóképű pasival, aki az utcán szembe jön velem.

- Jézusom Zoé, csak egy rajongó! Autógrammot kért, és jóba lettünk. Már ez is baj? - kérdezte

- Én is CSAK egy rajongó voltam… - közöltem.

- Igen, de már nem az vagy, szeretlek, tudod jól, de ennek ellenére a hangpostán keresztül szidsz le apró marhaságok miatt, amikről nem is tudod, miért vannak.

- Sajnálom, de nem voltam felkészülve arra, hogy csajokkal látlak ölelkezni, amikor már 3 napja semmi hír nincs rólad…

- Figyelj, tudtad, hogy mit vállalsz, amikor összejöttünk. Ez hozzátartozik az életemhez a folyamatos pletykálás és hazudozás. Azt hittem már megszoktad…

- Rob ezt nem lehet megszokni, csak alkalmazkodni, de néha nem megy, sajnálom. Bocsánat hogy ismét raboltam az idődet – azzal rácsaptam a telefont. Igen, tudom. Tényleg iszonyatosan gyerekes viselkedés volt az előbbi, de ilyenkor képtelen vagyok kontrollálni magam. Egyszerűen csak jönnek a szavak.

Ez alatt a pár másodperc alatt teljesen felébredtem, és hiába erőltettem a szemeim, hogy lecsukódjanak, azok kitartóan nézték a plafont. Vettem egy nagy levegőt, hogy lenyugodjak, de nem ment.

Reggel mikor felébredtem és az órára néztem, teljesen kiborultam, mert már fél 11 volt és még mindig pizsamában voltam. Kipattantam az ágyból, és mint a tornádó körbeszáguldottam a lakáson. Szerencsémre Lucas pont jött Kiráért, így el tudtak vinni a reptérre és meg is várták velem a beszállást, közben artikulálva elmeséltem nekik az előző éjjeli telefonbeszélgetésem az állítólagos barátommal. Ekkor eszembe jutott, hogy mivan ha mégse történt meg és csak álom volt, de ezt a feltételezésem azonnal megsemmisült, amikor megláttam, hogy a bejövő hívásoknál Rob neve szerepel, pontosa tegnap hajnalban fél 2 kor. Kira és Lucas megnyugtattak, hogy ez semmiség, és biztos ki fogunk majd békülni. Hát egyszer biztosan, de egy ideig biztos nem vagyok kíváncsi rá. Eljött a felszállás perce is, és elbúcsúztam Kirától majd Lucastól is, és felszálltam a gépre. Kikapcsoltam a telefonom, és ahogy leültem az ablak mellé, szinte azonnal álmiba repített a gép.

A légi kísérő ébresztett fel, hogy 5 perc és leszállunk. Izgatottan néztem ki az ablakon, és ahogy a tudatomra jutott, hogy otthon vagyok, rögtön jobb kedvem lett. Leszálltunk, és rohantam a kijárat felé, és apu nyakába vetettem magam.

- Szerbusz, kincsem milyen volt az út? – kérdezte jókedvűen. Ahogy belenéztem a mogyoróbarna szemeibe, rögtön úrrá lett rajtam a gyermeki izgatottság, a városom iránt.

- Végigaludtam… - válaszoltam vigyorogva. Beszálltunk és azt hittem hogy ez a nap már csak jó lehet ezek után.

- És mi van a híres barátoddal? – érdeklődött szórakozottan.

- Mosolyszünet van… - mondtam egykedvűen.

- Ne aggódj, biztosan rájön, hogy pótolhatatlan vagy, és többet semmi hülyeséget nem követ el… - nyugtatott meg, és meglepetésemre felnevettem.

Háromnegyed óra volt az út haza, és kipattantam a kocsiból, kivettem a csomagjaim, és ahogy kinyitottam a kaput, Gombóc rohant felém iszonyatos sebességgel.

- Gombóóóóc, tiszta nyál vagyook! – kiáltottam fel kacagva. A hűséges labrador retriever kutyusom szétnyalta az arcom, de megérte. Annyira hiányzott már. Megdögönyöztem, majd átlépve rajta, beléptem a házba, ahol mindig otthon éreztem magam. Semmi csicsa, 3 egyszerű szoba, 1 konyha, fürdőszoba, nappali és kert. Ennyi volt, mégis jobban a szívemhez nőtt, mint a másik otthonom, ahol anyuval és a másik apukámmal laktam. Vagy a New Yorki lakás. Másik anyukám egy hatalmas ölelést adott. Amíg vacsoráztunk, meséltem magamról, hogy mik történtek eddig velem, és hűségesen itták minden szavam. Kaja után ledobtam magam a jellegzetes illatú kanapéra és összegömbölyödtem rajta.

Másnap reggel így ébredtem. Gombóc az ágyamnál – vagyis a kanapénál - aludt, és a ház új lakója Zokni – vörös és fehér cirmos cica - is összegömbölyödve heverészett a lábamnál. Felkeltem reggelizni, elköszöntem anyuéktól, és bementem a suliba, füzettel és tollal megpakolva, hogy tudjak is valamit. Még este megbeszéltem egyik régebbi barátnőmmel hogy talizunk a suli előtt. Szinte egymás nyakába vetettük magunk, és percekig így álltunk. Összegyűjtöttük még a többi csajszit is, akivel jóban voltunk és így sétáltunk be a suliba, egészen pontosan az első emeletig, jobbra az első teremben lévő 6ik sor, harmadik padjáig. Lelkesen kérdezgettek rólam, Amerikáról, és mindenről, ami az eszükbe jutott. Miközben beszélgettünk elkezdett rezegni a telefonom, természetesen Rob volt az. Már tegnap hívott 2x is, de egyszer sem vettem fel. Gyorsan kinyomtam és eltettem mielőtt még Alexa elolvashatta volna mi áll a kijelzőn.

- Csak nem a barátod? - kérdezte

- De. - válaszoltam egykedvűen.

- Hogy hívják? – kérdezte, na, erre a két szóra a gyomrom görcsbe rándult. Fénysebességgel repkedtem a nevek a fejemben, hogy mit mondjak, majd végül egy igen praktikus névre esett a választásom.

- Róbert. Róbertnek hívják. Csak nincs kedvem felvenni, mert összevesztünk…

- Min?

- Ne haragudj, de most nem akarok erről beszélni. - Megértem, sajnálom, hogy felhoztam a témát. – mondta majd rámmosolygott. Visszamosolyogtam, de igazából csak a Róbert néven nevettem magamban. Furcsa volt hosszú óval kimondani.

Elkezdődött az óra, és már a tizedik percben meguntam az egészet. Majdnem elaludtam, amikor felfigyeltem az egyik bulvárlap oldalára, amit az előttem ülő Niki olvasott. Felpattantam a székemről, kikaptam a kezéből és elkezdtem olvasni. Ki másról lett volna szó, mint Robról, aki önfeledten csókolózott azzal a barna csajjal. Az egyetlen, amire felfigyeltem, hogy a csajt már nem modellként, hanem színésznőként emlegetik. Ekkor felnéztem az újságból és minden tekintet rám szegeződött.

- Kedves Zoé, lehet, hogy New Yorkban ez a megszokott viselkedés, de lenne szíves eltenni az újságot? – ripakodott rám a tanár. Eleget tettem a kérésének, majd lecsúsztam egy kicsit a székemen.

Végigszenvedtem az órát, de folyamatosan ez a kép volt a fejemben. Alig lépett ki a tanár az ajtón, Niki azonnal felém fordult.

- Ugye milyen durva? – mutatott Rob képére az újságban.

- Mi is? – kérdeztem vissza

- Hát hogy a csaj egyik percben még majdnemmodell, a másik percben már színésznő és Robbal smárol. Tuti bejön neki, és ezért ajánlotta be egy szerepre, hogy nyilvánosan is együtt tudjanak lenni. Csak azt a másik lányt sajnálom akivel Rob tényleg jár… - ekkor felkaptam a fejem.

- Kivel is jár? – kérdeztem. Nagyon reméltem hogy egyik újságban sem volt benne a képem. Vagyis benne volt. A kép, amiről Zara felismert. Szerencsére nem volt valami túl jó minőségű, de azért mégis féltem a választól.

- Valami szőke csajjal, de nem tudni, hogy néz ki, mert még egyik paparazzi sem tudta lekapni. De állítólag szép, és kedves… és elvileg Rob is szereti csak akkor nem értem, hogy miért akar ezzel a barna unszi csajjal lenni.

- Aha, értem. – válaszoltam nyugodtan, de a szíve még mindig ezerrel kalapált.

- Rob fanatikus rajongó vagyok… - magyarázta meg az infókat Niki kissé pironkodva. Bólogattam bőszen, és közben elővettem a telefonom, és titokban lefényképeztem a képet az újságban, hozzácsatoltam az üzenetemhez: „Csak egy rajongó mi?” – majd elküldtem.

Valójában nagyon féltem Rob reagálására és arra, hogy mi lesz, ha tényleg szakít velem e miatt a Camille vagy ki miatt.

Másnap a suliban nagyon fáradt voltam, mert egész este ezen agyaltam, emiatt lehajtottam a fejem a padra, és úgy hallgattam az előadást. 5x rezgett óra alatt a telefonom, de egyszer sem vettem fel. Nem volt kedvem most Robhoz. Aztán az utolsó órán megint unottan néztem a táblán a számításokat, amikor kopogtak a terem ajtaján és egy fiatal fiú jött be egy hatalmas virágcsokorral.

- Elnézést a zavarásért. Egy küldeményt hoztam Zoé Benettnek.

38. fejezet:

Sziasztok!

Ezer bocsánat, amiért így se szó, se beszéd eltűntem, de dolgozom, és nagyon fáradt vagyok, de rávettem magam az írásra csak Miattatok, mert nem szeretnék Nektek csalódást okozni. Remélem, még kíváncsiak vagytok a történetre…

Tényleg ne haragudjatok rám, ezért következő fejezet időpontot nem mondok, de 2 héten belül összehozom.

Jó olvasást!

Fejenként millió puszi Nektek! :*

__________________________________

Miután csapódott mögötte az ajtó, leroskadtam az ágyamra, és csak néztem ki a fejemből. Elment 1 hét úgy, hogy arra sem emlékszem, mit csináltam. Valószínűleg csak ültem az ágyamon keresztbe rakott lábakkal, és éppen azon tűnődtem, hogy Rob éppen mit csinálhat.

- Mond, meddig akarod még ezt csinálni? – kérdezte egy hang, ami kísértetiesen hasonlított Kiráéra. Megfordultam, és ő állt az ajtóban lelkifurdalást okozó tekintetével.

- Tessék? – kérdeztem vissza, de ő megforgatta a szemeit és ledobta magát az ágyamra.

- Igen, tudom, Rob forgat, de nem valószínű, hogy azzal a búcsúszöveggel hagyott volna itt téged, hogy légy szíves próbálj meg úgy viselkedni, mint egy vízi hulla. Mert kb. ezt csinálod…

- Tudom. Bocsánat…

- Max már hiányol téged a melóból. Azt kérdezi mikor vagy hajlandó befáradni?

- Őő… ha ma este mész, mondd meg neki, hogy holnap megyek…- válaszoltam, aztán Kira a fejét csóválva kibattyogott a szobámból. Tudtam, hogy teljes mértékben igaza van. Nem élhetek így. Rob forgat. Ezt meg kell értenem. De nekem is van egy életem, amit nem hanyagolhatok el. Szóval összeszedtem magam, és nekiálltam rendet csinálni a szobámban. Egy hetes kajamaradékok, és szemetek sorakoztak a padlómon arra várva, hogy a szemetesbe kerüljenek.

***

Másnap tényleg elmentem dolgozni. Esti műszakot vállaltam Kirával együtt, hogy ne egyedül kelljen egyikünknek sem hazamennie. Mindenki körbeugrált, amikor megérkeztem, tekintve hogy már egy hónapja nem voltam dolgozni. Elmeséltem nekik, hogy eddig hol voltam, miért nem jöttem dolgozni – persze a Robos dolgot nem mondtam ám el mindenkinek – majd felvéve egy kötényt, beálltam a pultba. Borzasztóan lassan telt az idő, és kellett 1 óra hogy újra otthon érezzem magam a pubban. Hajnali 2kor éreztem úgy, hogy tényleg belejöttem a koktélkeverésbe, és a sörök nyitogatásába, szóval kezdett kicsit jobb kedvem lenni, aminek mindenki örült.

- Jó hogy végre úgy viselkedsz, mint egy ember… - jött oda hozzám Kira vigyorogva, és nem bírtam megállni, hogy én se mosolyogjam el magam.

- Tudom. Egész este figyeltél, azt hitted nem veszem észre? – sandítottam rá, mire kitört belőle a nevetés. Ekkor egy igen furcsa érzés kerített a hatalmába. Valahogy úgy éreztem, hogy megint önmagam vagyok, Rob nélkül is. És ez azonnal jobb kedvre derített.

Az este további részében nagyon vidám voltam, és pörögtem akár egy búgócsiga, Maxtől meg is kaptam az est dolgozója címet. Ha sok pultos, és felszolgáló volt egy este, mindig kisorsoltuk eme megtisztelő titulust annak, aki vélhetően a legjobban teljesített az éjszaka. Már 3/4-ed 7 is elmúlt, amikor Max hazaparancsolt minket azzal az ürüggyel, hogy már nincsenek sokan és ezt már ő és Daniel is képesek kezelni. Jut eszembe, Daniel. Annak ellenére, hogy múltkor olyan szépen otthagytam őt a plázában, nem haragudott rám, viszont ahogy megtudta, hogy Rob és én már egy párt alkotunk, szinte bevágta a durcit. Napokig hozzám sem szólt, de aztán elérkezettnek látta az időt arra, hogy felnőjön, és felnőttként kezelje a dolgot. Amikor túltette magát ezen a szörnyű megpróbáltatáson, akkor rávette magát, hogy odajöjjön hozzám, és bocsánatot kérjen az idióta viselkedése miatt, és hogy gratuláljon. Mondanom sem kell mennyire megkönnyebbültem, nem könnyű úgy dolgozni, hogy valaki egyfolytában rosszalló pillantásokat vet rád. Szóval most minden oké.

Kirával kiléptünk a hűvös időbe, ami szinte egy áramütésként ért a benti meleghez képest. Még a vastag sálam és kesztyűm sem nyújtott védelmet, és a hideg kegyetlenül és kíméletlenül behatolt az anyag résein, libabőrt és remegést okozva. Barátnőm sem érzett másként, ezért közös megegyezést követően egy taxi mellett döntöttünk. A meleg autóban is fáztam és semmi másra nem tudtam gondolni csak egy jó forró kád vízre. Mire végre felmelegedtem, akkorra már a házunk előtt termettünk, arra kényszerítve minket, hogy ismét kiszálljunk a csípős hideg időbe. Kifizettük a díjat, és szinte rohantunk fel a lakásba. Még a taxiban megállapodtunk, hogy én mehetek először pancsolni, cserébe hogy másnap reggel én mosogatok el. Természetes, hogy beleegyeztem. Alighogy kinyitottuk az ajtót, már robogtam a fürdőszoba felé, mindenhova hajigálva a magamról leráncigált darabokat. Villámgyorsan engedtem magamnak forró vizet, és elmerültem a habokban nyakig. A hajam felcsavartam a fejem tetejére, és lehunytam a szemem. Valószínűleg elaludhattam, mert egy halk, távoli kis hangra lettem figyelmes. Pár másodperccel később rájöttem, hogy ez az én csengőhangom. Felpattantam a kádból, és a telefonom után kutattam a nadrágzsebemben, ami meg is lett. Visszacsobbantam a vízbe, és felvettem a telefont. Kíváncsian vártam, hogy ki szól bele, mert nem túl sok hívást szoktam kapni fél 8 körül.

- Én vagyok – hallottam a megnyugtató hangot, amiért élek. Haptákba vágtam magam, aminek köszönhetően a kádvíz fele a csempére és a járólapra került.

- Szia! Na, milyen a forgatás? Hogy vagy? Mikor jössz haza? – zúdítottam rá a kérdés özönt, amitől sajnálatos módon szóhoz sem jutott. – Bocsi. Nem akartalak lesokkolni.

Elnevette magát, majd belekezdett.

- Csak hallani akartam a hangod. Remélem jól vagy. Én nem érzem magam túl jól nélküled, de azért próbálok emberien viselkedni. A forgatás nagyon fárasztó. De már csak 3 hét és megyek haza. És neked nem kellene aludnod? – kérdezte mosolyogva.

- Nem, mert voltál olyan édes és felkeltettél, de nyugi nem aludtam, mert este voltam dolgozni Kirával, és nemrég értünk csak haza. Szóval most egy nagy kád habos, virágillatú vízben ücsörgök, és arra gondolok, milyen jó lenne, ha itt lennél velem…- cukkoltam, csakhogy abba nem gondoltam bele, hogy ez ugyanolyan rossz nekem is, mint neki. Még gyökerében elfojtottam a rosszkedvet, ami rám akarta vetíteni a hálóját.

- Ne fájdítsd, a szívem kérlek… - nyögte a telefonba – de elképzellek, hogy ott ülsz a kádban, és először megmosod az arcod, a nyakad, aztán a kezed lesiklik a…

- Jesszusom, ugye nem telefonszexelni akarsz? – kérdeztem és kitört belőlem a röhögés. Mindkét kezemre szükségem volt, hogy befogjam a szám és ne kezdjek el visítva röhögni, mert akkor az egész hát felébredt volna. Mikor úgy éreztem képes vagyok értelmesen beszélni, kivettem a vállam és a fülem közül a telefont. De ahogy Rob újra beleszólt, ismét elfogott a nevetőgörcs.

- Pillanat… - mondtam majd letettem a kád szélére a készüléket, és megint röhögni kezdtem.

- Bocsi. Itt vagyok. Szóval? Mi volt ez? – kérdeztem vigyorogva.

- Hát ezek után én már nem mondok semmit. Jól kiröhögtél. – vetette a szememre, majd elnevette magát – jó bevallom kicsit furán hangzott, de elképzelni jó volt.

- Sajnálom, de elég bizarr azt hallgatni, hogy valaki a telefonban rólad fantáziál, miközben éppen veled beszél.

- És akkor is, ha az a valaki történetesen a barátod? – kérdezte vigyorogva.

- Jó, tudod, hogy értem. A telefon egy személytelen dolog. Olyan mintha legalábbis web kamerán keresztül csinálnánk. – erre ő is felnevetett.

- Oké, akkor majd meghagyjuk a rosszabb időkre. Így megfelel? – kérdezte mosollyal átitatott hanggal.

- Rendben. – egyeztem bele.

- Na, megyek aludni. Fáradt vagyok, és biztos te is. Holnap újra hívlak, addig pedig jó éjszakát tündérkém.

- Neked is hercegem. – azzal letettük a telefont. Pár percig csak némán ültem a kádban, az elmúlt pár perc történéseit felidézve, majd kihúztam a dugót, és felvettem a pizsamám. Szóltam Kirának hogy mehet, de ő már nem várta meg a testi-lelki megújulást, lefeküdt aludni. Én is így tettem, és pontosan 1 perc 42 másodperc múlva már az igazak álmát aludtam.

Mikor felébredtem, már délután 3 óra volt, és amíg felébredtem, bekapcsoltam a laptopom, és megnéztem a leveleim, amikre szintén nem fordítottam időt az elmúlt 1 hétben. Szerencsére csak 3 levelem jött, ebből 1 spam volt, 1 Zarától jött az utolsó pedig a sulitól. Zara levelével kezdtem. Azt írta, hogy éppen Ausztráliában vannak, mert a férje Stephen fotós, és éppen egy sorozatot készít az országról egy magazinhoz. Leírta, hogy mennyire meleg van ott, és miket csinált az utóbbi pár napban. Csatolt pár képet is. Miután lementettem őket, rákattintottam az üzenetre, amit a suli küldött. Ettől a levéltől teljes mértékben elment a kedvem még az élettől is. Az állt benne hogy jövő héten jelenjek meg az épületben a vizsgákra jelentkezés végett, különben kicsapnak. Hát ez szuperfantasztikus. Vizsgák. Ez volt az egyetlen, amire tényleg nem számítottam. Pusztán véletlenből rákattintottam a spam levélre is, ami pont az egyik netes bulvárlap hírlevele volt, és az oldal közepén egy borzasztóan meglepő és dühítő hírre lettem figyelmes.